Kertek
Amikor kicsi volt, azt mondták neki,
hogy a fogorvos néni virágmagokat ültet
a szájába, és ha szépen viselkedik,
pici, kis, illatos rózsák, miniatűr liliomok,
apró gyöngyvirágok nőnek majd ott,
és akkor mindent eláraszt a kellemes illat.
A szavak ugyanis a belső kertektől illatoznak.
A fogzománc olykor megrepedt,
de a virágok azóta sem nőttek ki
(az illatról inkább ne is beszéljünk!),
viszont ha fogorvoshoz megy, azóta is,
míg az orvos a szájában matat,
redőnyös szemhéja alatt
parádés, miniatűr kerteket lát.
Liasons
Rálátok Anthony del Mare kezére,
Ethan Iverson csigolyáit számolja.
Ezek a mai zongoradarabok ilyen
számolósak. Az orvosi művelet
nehéz, nem mondhatnám, hogy túl izgalmas.
A partitúra anatómiai atlasz.
A zongoristához mérten szokatlanul
fejlett mellizmokat nézem,
ahogy az ujjak, kezek, karok akaratának engedve
mintha élveznék a hústalan zenét.
Most képzeld el!
Most képzeld el az infinitív időt,
annak eposzi mélységét,
mely lassan fúródik vissza
az artikulálatlanba!
Előbb-utóbb elér egy gejzírt
vagy magmát, mely megindul
a finom furatban, de olyan
lebírhatatlan hévvel, hogy na.
És akkor ebben a nagy
kitörésben ott lesz
a világ emlékezete, méghozzá
rögtön időrendben!
Hirtelen eluralkodik a katalógusok
pártatlan, érzéketlenül szép nyugalma.
De a menthetetlen világ, mondanom se kell,
máris visszakívánja a mitológiai káoszt!
Következetlen vagyok
Következetlen vagyok. Következtess, mi következhet.
Túl lelkes leszek, aztán szeretnék mindent
visszacsinálni. Kivonni belőle a lelket.
Az évszakok rendje, a napok számozása se szent.
Neked semmi se szent. Olyan helyeket
keresek a térképen, ahol kihalt nyelveket beszéltek,
ahol szólhatott a héthúrú lant. Úgyis botfüled van.
A modern nyelvkönyvek féltékenyek
a hajdani melodikus hangsúlyokra, hehezetekre, a kettes számra,
a múlt idejű főnévi igenévre. Sosem leszel képes
hasznosítani minden igeparadigmát. A vitalitásra, ahogy egy halott
megélt jambusait nézegeti, daktilusait méri. Patikamérlegen,
mint a mérget, az ige aktuális jelentéstani tömegét.
Ne mérgelődj annyit az árnyalatokon.
És ó, igen, az istenek! Mindig
odahajol hozzád valamelyik.
Nem hagynak magadra. Téged nem lehet egy percre magadra hagyni.
Nem hagynak magadra, hiszen mind magányosak:
égető szükségük van rád,
élvezik, ahogy száll az áldozati füst,
ahogy örök hálával rakódik be fogaid lazuló kerítése.
(Megjelent az Alföld 2023/4-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Fátyol Zoltán grafikája.)
Hozzászólások